1.fejezet
- Előzetes megbeszélés alapján ült össze 1919. november 17-én a pártközi konferencia, amelyben az összes pártok képviselői részt vettek, s mely egyértelműen Huszár Károlyt dezignálta az alakítandó ideiglenes koncentrációs kormány elnökének. A Huszár-kormányban valamennyi párt súlyához mért képviseletet kapott. Ezt Sir George Clerk tudomásul vette, és ezzel missziója befejezést nyert…
A történelem egy hülyeség. Fogom ezeket bármikor is használni az életben? Tuti, hogy nem. Minden szó, amit Wymer úr kiejtett azon az utálatos száján számomra csak ennyit jelentett: „ És fiatalok, most az a rész jön, ahol nyugodtan lehet szunyókálni egy jót.” És így is tettem. Így kerültem az igazgatói szobába, majd onnan egy hetes szobafogságra.
- Angie, könyörgöm neked. Csak ezt az egyetlen egy rövidke estét.
- Nem. Nem érted, hogy én is ott akarok lenni?
- De Angie, ide figyelj. Tudod, ott lesz az a srác. Nick. Tudod, hogy oda vagyok érte. Most meghódíthatnám. Érzem a sikert a kezemben. Látom magam előtt a jövőt, ahogy kézen fogva sétálunk Nickkel Ciprus tengerének csodálatos, homokos partján, és már az esküvőnket tervezgetjük, és ezt az egészet csak is te, te, te, és teee gátolod meg- bökdöstem kezemmel a testvéremet- Nem érzed a helyzet súlyosságát? Légy oly’ szíves, ez az egyetlen egy este színlelj nekem. Hát nem ki kell használnunk, hogy neked is ugyanolyan szépséges pofád van, mint nekem?- vettem lejjebb a hangerőt, és próbáltam nagyon édin nézni Angiere, aki csak mosolygott a kitörésemen.
- Nem tudom Clare.
- Na jó. Miután anya meggyőződött róla, hogy a szobámban vagyok, felőlem idehozhatod Zacket is.
- Én jobban érezném magam Zacivel Hilary partyján - Hilary a tesóm legjobb barátnője. Egy undok kétlábú, hosszú szőke lófarkakkal.
- Angieee, tudod, ha ma este te leszel itt, felőlem Zackel, mert te beadod anyának, hogy te én vagy, és én meg ott leszek a bulin- mondtam nyálas hangon, minden egyes szót elhúzva-, szóval akkor arra szeretnélek meg kérni…
- Bökd már ki!
- Hogy majd cseréld le utána az ágyneműmet- nevettem fel.
- Jaj, te bolond- nevetett- nem vagyok ilyen erkölcstelen.
- Hát, sosem lehet tudni.
- Na, jó Clarei, tudod, hogy megteszem neked. Csak olyan jó volt nézni, ahogy könyörögsz, kaparsz, mint egy kis kutya, aki meg akarja szerezni azt a gyönyörű darab husikát, de nem éri el, mert az útjában áll egy…
- Egy mi?
- Nem tudom. Mi legyen?
- Hát..Egy.. Egy.. Fa.
- Fa? Jó, egy fa. De azon körbe tudna menni…- Imádom őt. Láthatatlan kötél köt össze minket, amit a világ legerősebb fűrésze sem tudna kettéhasítani. Mi egyek vagyunk. Két félből rakunk össze egy egészet. Mint ahogy az ikrek általában szokták, mi is érezzük a másikat. De én tudom, hogy ez, ami nálunk van, más, mint másoknál. Sokkal erősebb, és dinamikusabb.
Egyszer, mikor még olyan hat évesek lehettünk, az óvódás csoportommal elmentünk az állatkertbe. Angie nem tudott jönni, mert éppen akkor élte a bárányhimlős korszakát. A csoporttal a majomházba voltunk, és én a legjobb barátnőmmel, Sophieval - akivel szerencsére még most, közép suliba is együtt járunk- kicsit tovább álldogáltunk ott, nézve a csimpánzi értelmet. A csoport ott hagyott minket. Mi egy jó félórácska után kétségbeesetten eszméltünk fel, és sírva rohantuk hatszor körbe az állatkertet, a többieket keresve, egyszerűen felszívódtak. Emlékszem, akkor olyan sokk ért, mintha arra ébrednél fel, hogy egy óriási óceán közepén fuldokolsz. Ugyanezt éreztem, és egyszerűen nem találtam kiutat a vízből. Ekkor ez, a genetikai különlegesség folytán Angie ezt megérezte és csak húzta anyát, húzta, egészen az állatkertnek addig a sarkáig, ahol mi Sophieval bömböltünk. Ezek után a legnagyobb nyugalommal mondhatom, hogy mi soha nem szakadunk el egymástól. Egyszerűen képtelenség.
Persze vannak dolgok, helyzetek, amikor azt kívánom, bárcsak egyke lennék. Azt például nagyon utálom, hogy a szemünk megszólalásig egyforma. A színe, az alakja, minden. Így már senki nem mondhatja azt, hogy különleges, egyedi szemem van, hiszen van még egy ugyanolyan… olyan nagy barna, hosszú szempillákkal… Angie egyszer befestette a haját szőkésre, ami nem igazán volt jó. Így visszafestette. Szóval még a hajunk is egyforma.
Ami viszont nagyon mulatságos, hogy eszeveszett szituációkba tudunk keveredni. A múltkor például Angie elment egy hangos olvasás versenyre, amit meg is nyert, és nekem írták be a dicséretet érte. Mi persze nem szóltunk, Angiet sem zavarta túlzottan, ám édesanyánk, Alice Kerrich, persze bement, és elmondta a tanárnak. Ekkor Baldey asszony beírt Angienek is egy dicséretet, az enyémmel pedig nem foglalkozott. Így mi csak duplán jól jártunk.
A legrosszabb viszont a fiúk. Ha egy srácnak megtetszünk, ugyanolyannak lát minket, nem tudja mit kezdjen, hogy melyikünknek vallja be szerelmét, mert nem ismer. Ha belülről nem ismersz minket, nem tudsz választani. Hisz kívülről egyformák vagyunk. Ez szörnyű. Vagy volt olyan, amikor a saját pasim, Angiet kezdte el csókolgatni, aztán meg nem értette mi bajom van. Hát igen, ebből aztán lett egy kis kalamajka…
De ez csak a rossz oldala a dolognak. Nagyon szeretem Angiet, és örülök, hogy van. Így kell elfogadni a dolgot. Például, ha ő nem lenne ma este is poshadhatnék a szobámban ülve, és hallgathatnám, ahogy három házzal arrébb mindenki élvezi az életet.
Óriási puszit nyomtam Angie arcára, ezzel mondva köszönetet, és kijelentettem, hogy 7-ig még szabad utána jöhet „semmit csinálni”.
- Oké Clare, de tudjad, hogy jössz nekem eggyel.
- Angelina Kerrich. Nem eggyel, százezereggyel!
- Jól van. Megyek, szólok Zacinek a programváltozásról. Szurkolj, hogy ne kapjon dührohamot- mondta grimaszolva, és kiment a színekkel teli szobámból.
- Aztán ne úgy állíts be, mintha én rontottam volna el mindent! Ez létfontosság!- kiabáltam utána, és nagyon remélem, hogy hallotta. Nem szeretem, ha valaki haragszik rám, vagy a hátam mögött tart ennek meg annak. Miután meggyőződtem róla, hogy hallotta, és tudomásul is vette, nyugodtan kezdtem el készülődni az estére.
Kiléptem a ház ajtaján, és megláttam a gyönyörű szárnycsapásokkal lélegző Földközi-tenger vizét. Imádtam itt élni, ahol bármikor kinéztem az ablakon a homokos forró partot, mögötte pedig a békés vizet láttam. Most is csak megnyugtatott a mögötte vörösen izzó naplemente. Gyönyörű volt és romantikus. Pont nekem való. A baj csak az, hogy a hajóút a legközelebbi szárazföldre öt óra hossza. A repülőt pedig nem engedhetjük meg magunknak, ezért be kell érni az itteni boltokkal, ruhákkal. Ámbár, ezért a látványért, ezerszer jobban megéri.
Elindultam a parton. Egyszer a gyönyörű vizet, máskor az előttük tornyosuló gyönyörű házakat szemléltem. Mindegyik gigantikus méretű, a szivárvány legszebb színeiben, meseszép erkélyekkel. Legszívesebben levettem volna a papucsomat, hogy belefúrhassam a lábam a puha, meleg homokba. De már itt voltam. A talán legesleggyönyörűbb palota előtt, amit kint is, bent is elöntött az emberáradat. Mindenki kezébe pezsgős pohár, esetleg valami erősebb. Volt, aki már ilyenkor, a buli kezdetekor sem volt józan. Minden arc ismerős, mindegyik egy fantasztikus emléket kelt életre bennem. A zene hangosan szólt, valószínűleg ezért nem hallottam Sophie hangját.
- Clare, Claare - ordította már szerintem hatodjára.
- Jaj, hájcsi. Bocs, elbambultam- ez a mi közös köszönésünk. Még valami általánosi élményből van.
- Nem gond. Oda nézz. Ott az álom pasid- mutatóujja irányába néztem és megláttam őt. Nicholas Redwayt. A világ legszexisebb pasiját. Hetek óta figyelem a suliban, a parton, amikor csak lehet. De eddig sosem mertem megszólítani. Itt az alkalom.
- Clare, tudnál rám figyelni egy ici-picit? Utána nézheted tovább. Légyszi.
- Mi?
- Ahj. Figyelj rám!
- Jó persze figyelek, ez természetes.
- Clare, Sophie, hát itt vagytok? Cipruuuus!- ez pedig, a ciprusiak köszönése. Imádom használni, mert érezteti, hogy egy csapat vagyunk, és összetartozunk.
- Ciprus, Hilary. Figyelj, Angie nem jött.
- Óóó, ne már! Miért nem? Annyi minden meg kell beszélnünk. Ugye értitek- bökött oldalba- Allennel végre megtörtént- sikított fel.
- Oké Hilary, mi most megyünk, iszunk valamit oké?- húzott el a karomnál fogva Sophie.
- Tiszta hülye ez a csaj.
- Ja, nem is értem Angie hogy bírja vele. Na de mondjad, mit akartál- szememmel Nickket kezdtem el keresni. Sehol nem találtam. Nem is bántam, mert láttam, hogy Sophie fontosat akar és nem tudtam volna rá figyelni.
- Láttam egy felsőt. A Kenses-ben. Holnap eljössz velem megvenni? Clare, te még olyan felsőt nem láttál. Már imádom, pedig még nincs is nálam. De az a helyzet, hogy hiányzik.
- Sophie, te hülye vagy- nevettem - Azt hittem, valami irtó fontos ügy, de gyanítom, hogy ebbe is benne van Victor. Mit tervezel vele, ha?
- Mi az, hogy mit tervezek vele? A kérdés, hogy mit tervezünk egymással. Clear ezt egyedül nem lehet csinálni.
- Nemááár! Ez komoly? Mindent tudni akarok. Szóról szóra, mit mondott, hogy mondta, hogy jött fel egyáltalán a téma?
- Izé, egyesek hallótávolságon belül értek- azonnal megpördültem a tengelyem körül, és ott állt velem szembe Ő. Belenéztem gyönyörű barna szemeibe és elolvadtam. Szét folytam belülről, mint egy csoki. Vonzott. Nem tudtam levenni róla a tekintetem.
- Ciprus, Clare. Nem tudod, hol van a testvéred?- Sophie felszisszent mögöttem. Itt a vége. Nincs tovább. Miért keresi ez Angiet? Mit érdekli őt, hogy hol van. Egyébként is, honnan tudja, hogy én egyáltalán nem ő vagyok? Nem értettem. De nem akartam még hülyébbnek látszani, mint amit már megtapasztalt. Ma este jól berúgok és kész. Jó lesz.
- Ööö, Cip. Nem jött sajnos- szerettem volna megmondani neki, beleordítani a fülébe, hogy jól hallja, és sose felejtse el, hogy Angienek van barátja, és szálljon le róla, és barátkozzon inkább elérhetőbb és kedvesebb, és jobban hozzá illő személyekkel, de természetesen semmit nem mondtam ki. Mert ez Nick volt. Az a gyönyörű szökésbarna hajú, égetően jó testű fiú, aki most összetörte a szívem.
- Ja, oké. Bocs, hogy zavartalak- és ezzel elment. Egy pillanatig fel sem fogtam mi történik. Ez valóban ő volt? És így lerázott? Hogy lehet ilyen érzéketlen tuskó? Lehet, hogy belülről nem ismertem igazán? De erre miért most kell rájönnöm, amikor már nem visszafordítható az érzés? Csalódott voltam, és egyben hálás is, hogy megtudtam, ki után rajongtam ennyire. Ugyanis az csak rajongás volt. Semmi több. Egy szót nem beszéltem vele eddig életemben. Most költöztek ide pár hete az apjával, Izraelből. De akkor miért érzem magam mégis ilyen ramatyul? Szembefordultam barátnőmmel, aki nagy, megfejthetetlen színű szemekkel meredt rám, majd átölelt. Jól esett. Nagyon is. Ha az embernek van egy legjobb barátja, nem történhet vele igazán rossz, mert ha meg is történik, ő mindig enyhít rajta.
- Miért csinálta ezt So? Miért tette ezt?
- Clear. Annyira sajnálom- ennyit mondott csak, és nem is kellett több. Nagyszerűen el van rontva az estém is. Talán jobban tettem volna, ha maradok otthon, és hagyom Angiet, hogy eljöjjön, és itt legyen. Nick biztos, hogy jobban örült volna, mint nekem…
Sophival elmentünk a ház mögött lévő játszótér felé, ahol senki nem volt, csak is a nyugalom. Máskor imádtam ezt a nyüzsgő életet, a sok embert, de most egyáltalán nem vágytam rá. Ki akartam tisztítani a fejem, hogy folytathassam az estét ugyanolyan jó kedvvel, mint amivel elkezdtem. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Úgyhogy egyszerűen csak megpróbáltam nem gondolni rá. Az elméletemre, hogy a külsőről nem tud minket megállapítani egy srác. Ahhoz meg kell minket ismernie. Hát, úgy látszik tévedtem.
- Mit mosolyogsz?- kérdezte egy idő után Sophie.
- Semmit. Csak érzem, hogy Angie hirtelen nagyoon izgatott lett- kacarásztam.
- Ott hagytad őket Zackel a saját szobádba?
- Másképp nem akart falazni.
- Fúj, Clare, ez undorító.
- Mondtam neki, hogy majd cserélje le az ágyneműmet.
- Háh- nevetett- Ne menjünk vissza?
- De, menjünk. Igyunk valami jó erőset. Jaj, de tényleg. Erről jut eszembe. Mi is van Victorral?
- Hát, kijelentettük, hogy mindketten a másikkal akarjuk az elsőt. És hát, a közeljövőben tervezzük a dolgot- mondta izgatottan. Én erre csak mosolyogtam. De valami úgy elkezdett szúrni belülről. Mindenkinek van barátja. Csak nekem nincs. És mikor végre itt van egy szédítően megfelelő srác, annak is az ikertestvérem tetszik, nem én. Mi baj van velem?- Megbeszéltük, hogy sötétben csináljunk, meg mondta, hogy nagyon fog rám vigyázni. És, hogy csak az a fontos, hogy nekem jó legyen - Még egy lapáttal rám.
- Aranyos, de azért neki is jó legyen nem?
- De, én is ezt mondtam. De tudod milyen makacs. Azért én majd mindent megteszek- nevetett.
- Hé, hé So. Várj csak. Angie tervez valamit.
- Mit tervez?
- Nem tudom, de akar valamit.
- Ez fura.
- Aha, mindegy. Menjünk!- Azzal felálltam, belekaroltam Sophiba, és elindultunk vissza. Néhányan ott ökörködtek a ház mögött. Azt hiszem Jinny volt az, és a bandája. Valahogy visszaöntötték belém az életkedvet, így nagy lelkesedéssel vettem el az első adag vodkát. Egy csapásra le is húztam. Nem teketóriázok én. A torkomat égette, de imádtam ezt az érzést. Az íze még ott volt a számban, mikor megláttam testvéremet, ahogy Zac karjában kacarászik, és csak sugárzik róla a boldogság. Szóval ezt tervezte ez a boszorkány, hogy megszökik. Azonnal oda rohantam hozzájuk.
- Ang, hát te mi a jó fenét keresel itt?
- Ahj, ne duzzogj már Clare. 10 óra múlt, anya már rég alszik, le vagyok jelentkezve, tuti, hogy nem fog keresni. Komolyan azt hitted, hogy kihagyom ezt a fergeteges partyt?
- Jól van, de, hogyha ebből baj lesz, és kapok még egy hetet, az egészet te ülöd le, megértetted?
- Te szöktél meg, úgyhogy nem fogadom el- elindultak Zackel mellettem, és még a fülembe súgta: Egyébként ágynemű lecserélve- Azonnal elmosolyodtam, és eddig tartott a haragom. Csak nem kel fel anya, hogy ellenőrizze, hogy ott vagyok-e. Csak bízik bennem ennyire.
- Cipruuus Angie. Hát te itt vagy?- hallottam meg ezt a bársonyosan csengő hangot. A szívem dobogni kezdett, miközben megfordultam. És igen, ő állt ott, Angievel szembe, nem zavartatva magát, hogy Zac is ott van. Elképesztő fájdalom hasított belém, ami végig futott a testemen. A lábam összerogyott és már csak térdepeltem a kellemes homokban. Arrébb másztam, bekuporodtam az egyik sarokba, és törött szíveket rajzoltam a homokba. Nem értettem. Nem értettem, miért ő? És miért nem én? Angie nem említette, hogy ők beszéltek volna valaha is. Akkor mi ez a hírtelen érdeklődés iránta? Tényleg nem értettem, de már nem is akartam. Ez a fiú megfejthetetlen sötét lyukként tátongott a szívemben, amit nem akartam még jobban megismerni, mert félek, még jobban fájna. Nem mertem feléjük nézni, látni az arcát, ami lángolt. Angie iránt.
Sophie mellém ült, és kezembe nyomott egy fütyülőst. Eszméletlenül hálás voltam érte. Megértette, hogy most csakis erre van szükségem. Kortyolni kezdtem belőle, és nem gondoltam másra, csak a pálinka fantasztikus ízére. Barackos volt. Őszibarack. Ez a kedvencem. Fél szemmel Sophira néztem, aki aggódó szemekkel méregetett. Vállára dőltem, és ez volt az utolsó emlékem az estéről. A szenvedés, és a magány.
Másnap reggel arra keltem, hogy a szél becsapja az ajtómat. Nagyon nagy bajban lehetek ám. Mi történt az este? Hogy kerültem a szobámba, mert azt hiszem, ott vagyok. Anya vajon mindent tud, vagy csak a felét? Iszonyúan fájt a fejem. Utáltam másnaposnak lenni. Eszméletlen szar érzés, hogy nincs ép testrészed, ami ne lüktetne fájdalmas erővel. Feltápászkodtam, és körülnéztem. A szobám úgy volt, ahogy este Angieékre hagytam. Fülelni kezdtem, hogy van-e valaki a lakásban. Vasárnap volt, az utolsó négy fal közt töltendő napom. Megpróbáltam két lábra állni. Kezemmel csak a fejemet fogtam, elviselhetetlen volt a fájdalom. Kitámolyogtam a szobámból, bekukucskáltam Angiehez. Sehol senki. Bementem a fürdőbe, hogy szemügyre vegyem a tükörképemet. Nem volt hajszálam, ami nem kapaszkodott volna össze egy másikkal. Szemem alatt hatalmas sötét karikák tátongtak. Hánykor feküdtem le az este? Na jó, ennyit a fejemről. Kiléptem a fürdőből, és lemásztam a lépcsőn, a földszintre. Anyát se láttam a szobájában, se a konyhában, se sehol. Hová tűntek ezek? Eléggé fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon ki mennyit tud. Elindultam a polc irányába, ahonnan a szokásos reggelimet akartam kivenni, a nyuszigolyót, ami nálam a gabonapelyhet jelentette, mikor valami szemet szúrt. Egy cetli, a polcra ragasztva.
Clare!
Anya elment hastáncra, ha elfelejtetted volna,
én Zackel a Napsugárba mentem.
Ha felkeltél csörgess és elmagyarázok
mindent. puszi: Ang
Angie aztán tudta, hova ragassza. De hát tényleg, vasárnap, hastánc. Hogy is felejthettem el. Testvérem írásából azt szűrtem le, hogy nincs baj.
A zsebeimet kezdtem el tapogatni telefon ügyben. Nem volt sehol. Pedig határozottan emlékszem, hogy tegnap este magammal vittem. Talán ott hagytam. Megfogtam a matávos készüléket, és tárcsáztam a számomat. Kicsörög. Próbáltam felidézni, hogy mi lehet a csengőhangom, de most még ez se jutott az eszembe. Bugyborékoló hangot hallottam a nappaliból. Elnéztem arra, és erősen koncentráltam a téglalap alakú készülékre.
Ott van. Hogy került ez az akváriumba? Letettem, mert szegény halak még a végén megkergülnek. Benyúltam és kivettem. Szerencse, hogy itt Cipruson, minden mobil vízálló. Tárcsáztam Angie számát. Fejből tudtam, minden fontos emberét.
- Szia!- szólt bele sugárzó hanggal.
- Háj.
- Felkeltél?
- Nem.
- Na jó, megyünk haza.
- Kössz. Szia - azzal letettem. Lehet kicsit bunkó voltam, de ilyenek a reggelim. Visszamentem a szobámba az emeletre, és levettem a tegnapi ruhámat, amin egy nagy folt is terpeszkedett.
Szörnyű az élet bezárva. Tuti, hogy nem bírnám egy hétnél tovább.
Hallottam is, hogy nyílik a bejárati ajtó. Nem messze van innen a Napsugár Café, pont mellettünk. Minden szigetlakó odajár, amikor csak teheti.
- Megjöttünk!- hallottam Ang hangját a földszintről.
- Megyek- mondtam olyan halkan, hogy én is alig hallottam. Leértem a lépcsőn és azonnal megláttam őket. Angiet, Zacket, és Nicket. Szorosan a testvérem mellett. Leírhatatlanul kínos helyzet. Így látni engem, talpig másnaposan, rémálmaiban fogok kísérteni. Csak néztem, bámultam a szemébe. Nem tudtam, mit csináljak.
- Ööö, izé. Ciprus- mondta kínjában. Hogy lehetek ilyen paraszt?
- Szia Ang! Feljönnél légyszi egy pillanatra?- mondtam gyorsan.
- Persze, gyere- mondta és karon fogott. Mikor felértünk azonnal becsaptam az ajtómat és bosszúsan a testvéremre néztem.
- Én nem tudom mi történt, Clare. Tegnap este óta nem száll le rólam. Még Zaci sem hatja meg. Pedig tényleg eddig egymáshoz sem szóltunk.
- Egyszerű. Próbálkozik. Nála így megy- mondtam, és az ágyra rogytam. Angie leült mellém, és sóhajtott egyet, majd elindult kifelé.
- Hé, mondd már el légyszi mit műveltem az este.
- Ja, semmi különöset. Már pár pohár után bebasztál, és szétverted az egyik csajt, mert rámászott Nickre.
- Ez neked semmi különös? Melyik csajt?
- Agnes Othen. Most volt harmadikos.
- Komolyan? Ne már! Miért nem állítottatok le? – Iszonyat kínosan éreztem magam.
- Zac leszedett róla, nyugi, mielőtt bármi komolyabb lett volna.
- Szuper. Akkor már ő is tudja, hogy oda vagyok érte. Ang, én még sosem éreztem magam ilyen szarul - mondtam sírásra torzult hangon. Ott volt a gombóc a torkomban és éreztem, hogy felszínre fog törni a könnyáradat. Nem tudtam, és nem is akartam vissza fogni magam. Elszúrtam, nincs tovább. Mindent tud, és röhög rajtam a hátam mögött. Élvezi a helyzetét. Nincs is ennél rosszabb. Soha többé nem fog hallani rólam. Messziről kerülni fogom. De, hogy, ha ez egész nap Angien lóg? A könnyek óriási vízesésként ömlöttek a szememből. Angie fél kézzel átkarolt, majd kiment.
- Egyébként, - mondtam szipogva- anya tud valamit?
- Nem semmit- mondta visszafordulva az ajtóból.
- Hála az égnek. És amúgy, hogy került a mobilom az akváriumba?
- Bele basztad, mert ideges voltál.
- Értem. Szeretlek Angie.
- Én is téged- mondta, majd végleg ott hagyott összeroskadva, egyedül.
Onnantól kezdve minden napjukat együtt töltötték. Zac nagy bánatára.
Én szomorúan éltem szürke napjaimat, amibe csak Sophie vitt egy kis színt, a programjaival. Megvettük neki azt a felsőt, ami tényleg oltárian jól állt neki. Irigyeltem, hogy ilyen pasija van, mint Victor. Tulajdonképpen irigyeltem mindenkit, akinek akármilyen pasija van. Megyek az utcán, és meglátok egy ölelkező párost, azonnal belém hasít a fájdalom, a magány érzete.
Miért nincs nekem senkim? |
AJÁNLOM AZ OLDALT
