2.fejezet
Minden nap sötét felhőként borult a szívemre. Reggel felkelek, és azt kívánom bárcsak ne kéne még, bárcsak ne kéne még felkelnem, kijönni a rózsaszín világból, ahol minden jó, ahol minden szép, ahol Nick is az enyém. Amint kinyílnak a füleim, azonnal hallom vagy a csöndet, ami azt jelzi, hogy Angie és Nick nem itthon, hanem máshol töltik gyönyörű napjaikat, vagy azt, hogy igenis itt kacarásznak a szomszéd szobában, vagy a földszinten.
- Nem hiszem el, hogy egész nap csak rajtam lóg, érted? Egy szabad percem nincs Zackel. Szegény, már teljesen össze van roskadva. Ez a bunkó fasz, meg nem érti meg, hogy hagyjon békén- így áradozik a testvérem Nickről, és én meg jól a fejéhez vágnám: Miért Angie? Szerinted miért? Mondtad neki egyszer is, hogy szálljon le rólad? Élvezed, hogy egy ilyen jó pasi rajong körül. Nem foglalkozol mással csak magaddal. Zacre sem gondolsz. Nem ilyennek ismertelek Ang… De ez csak a szívemben játszódott le, ami annyira ki akarta magából lökni, hogy végre szembesüljön a ténnyel, hogy mit gondolok, és egész testemben tudom, hogy igaz, hogy lássam végre az arcát, amint a szeme elkerekedik, és erősen tiltakozni kezd… De nem. Nem bántom meg. Nem teszem azt, amit ő velem.
- Te mit gondolsz a dologról?- kérdezte tőlem Zac, teljesen magába fordulva, amikor egyik délután átmentem hozzá. Az ágyon ült, a kispárnát szorongatva, pizsamában… Délután három órakor.
- Hát, én nem akarom Angiet szidni, de teljesen úgy gondolom, hogy ő is tehet a dologról.
- Ugye? Akkor nem csak én vagyok ilyen balgár, hogy a barátnőm ellen fordulok.
- Jaj, Zac. Dehogyis, hát nem ő fordul ellened?
- Clare,mi már alig találkozuk egymással. Nekem annyira hiányzik, de azt veszem észre, hogy én neki egyáltalán nem. Ő el van a „barátjával”. Mert nekem azt mondja, hogy csak barátok, de látom én, hogy, hogy néz ő rá, több dologról van ott szó- a mondat végét csak suttogta, és erősen közel hajolt hozzám. A szájából büdös szájszag áramlott ki. Kezemmel megsimogattam a hátát, és megígértem neki, hogy beszélek Angievel, majd eljöttem. Nem lesz könnyű.
Délután felsétáltunk Sophival a városba. Tanácsot szerettem volna kérni tőle. Ha valaki megmondja az őszintét, az biztos, hogy ő lesz.
- És amúgy, hogy halad a Victor dolog?
- Annyi sokat kell dolgoznia. Folyamatosan abban a kávézóban pincérkedik, mert a szüleinek kell a pénz. Elég keveset találkozunk, még hétvégén is ott van. Ha úgyis felmegyünk, menjünk már be meglátogatni.
- Oké, menjünk- mondtam, majd megláttam azt, amitől az az este óta rettegek. Jaaaj, nee!
- Mi az?
- Oda nézz. Angie és Nick. Ott ülnek.
- Ott dolgozik Vick.
- Tudom So, én nem akarok elmenni mellettük.
- Jaj Clare, ne már. Nem bújkálhatsz életed végéig előle- Igaza volt. Hiszen amúgy is már annyiszor látott. De akkor sem. Még mindig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy minden tud, hogy mit gondolok róla, hogy szeretem. És, hogy a hátam mögött röhög rajtam. Szörnyen kínosan éreztem magam emiatt még mindig. De Sophinak akkor is igaza volt. Élnem kell az életemet tovább. Ahogy régen. Ki kell törölnöm a fejemből ezt a srácot.
- Oké, menjünk!- mondtam, és elindultam be a kávézó teraszára, el az asztaluk mellett. Hadartam gyorsan egy „sziasztok” félét, majd be is tértem a kávézóba, gyorsan a pulthoz, és Victor pofájába lihegtem.
- Oké, minden rendben, jól vagyok- kapartam csak úgy magamnak- Túléltem.
- Én szerintem meg, azonnal szállítani kéne téged a sürgősségire. Mi történt Clare?- hallottam Victor hangját- Amúgy Sophie is veled van?
- Miért? Nincs itt?- néztem magam mögé.
- Nincs.
- Ugye nem az, amire gondolok?- kérdeztem, bár tudtam, hogy úgyse fogja fel, miről beszélek, és kikukucskáltam a teraszra- De, az- Rogytam össze. Sophie ott trécselt Nickel, és Angievel.
- Mi történt Clare? Mi bajod van?- mondta aggódva, és felhúzott a földről az egyik székre.
- Semmi, semmi, én csak. Kicsit ideges vagyok.
- Azt látom. Várj- mondta, és kiment Sophiékhoz- Sophi bébi, gyere légyszi, Clarenek valami baja van- Ne, még ez is? Most aztán duplán hülyének néznek. Kész rémálom ez az egész.
- Mi az Clare?- jött be Sophi azonnal, és egy futó csókot lehet Victor szájára.
- Sophi, beszélnünk kell. Majd tudsz beszélni?
- Ahj, Clare persze. Mi a baj? Mondjad.
- Nekem úgy is ki kell vinni egy rendelést, beszélgessetek csak- mondta Victor, mire Sophieval egymásra mosolyogtak. Irigyeltem barátnőmet. Annyira jó fej srác ez a Victor. És szédítően jól néz ki. Én miért nem találok egy ilyet?
- Na, mond!
- Szerinted Angienek tetszik Nick? Csak mert, Zackel már nem foglalkozik egyáltalán, szegény teljesen ki van bukva. És Angie meg folyamatosan csak Nickel van. De azt mondja, hogy csak barátok. Nekem meg ott panaszkodik, hogy már, hogy unja, hogy folyton rajta lóg. De nem tenne semmit. És szerintem élvezi is. Ma voltam Zacnél és szegényt, ha láttad volna. Egy éve nem mosott fogat. És megígértem neki, hogy beszélek Angievel- hadartam - És egyben, nekem is annyira szarul esik, hogy folyton együtt vannak- olyan érzésem volt, mintha minden az én vállamra terhelődne, és ez a sok dolog, iszonyatosan fáj. Nyom. Nyomja a szívemet.
- Clare, én azt hittem neked ez magától értetődik. Egyértelmű, hogy tetszik neki. Csak ő se akarja bevallani magának. De én ezt nem akartam mondani neked- Szóval másnak is feltűnt. Engem meg akkor csak elvakított a testvérem iránti szeretet, ami kezd, gyűlöletté alakulni- Beszélj vele erről, szerintem. Ha valakire hallgat, az csak te vagy. Ha pedig rájön ő is, hogy szereti, akkor ne hülyítse tovább Zacket, hanem mondja meg neki. Ahj Clarei. Nem értem miért halaszt el Nick egy ilyen jó csajt, mint te. Sajnálom.
- Nem halaszt ő el semmi jót. Köszi, So- mondtam szomorúan - Igazán jó barát vagy- Rám mosolygott, majd odament Victorhoz, akivel hosszú, tüzes csókot váltottak, majd halkan pusmogni kezdtek.
Én meg ott maradtam, a széken lógva, a gondolataimba merülve, és észre sem vettem, hogy közben Angie és Nick bejöttek fizetni.
- Hahó, Clarei, te is itt vagy velünk?- Angie volt az. És a vállamat rázogatta. Azt hiszem.
- Mi?
- Mi a baj?- körül néztem a helyiségben. Nicket sehol nem láttam, csak hat szempárt, ami rám szegeződik.
- Nick már nincs itt?- súgtam Angie fülébe kómásan.
- Nincs. Miért csinálsz hülyét magadból Clare? Nick is teljesen normáltalannak néz. Miért nem tudsz rendesen viselkedni?
- Angie hiszen te is tudod, nem?
- Igen tudom. De azt hittem vagy már annyira felnőtt, hogy legalább egy kicsit megpróbálsz uralkodni magadon. Olyan vagy, mint akinek életében nem volt még pasija- itt tört el a pohár. Végleg.
- Te beszélsz? Hogy tudod így elhanyagolni Zacket? Angie, én utálok veled veszekedni, de vedd már észre magad. Egész nap csak Nickel lógsz, miközben csak „barátok” vagytok igaz?
- Igen csak barátok vagyunk, és nem is érzek többet ennél. Zackel pedig egy kicsi hullámvölgybe kerültünk, mert berágott Nick miatt. Alaptalanul.
- De akkor is foglalkozhatnál vele Ang. Attól, hogy nem vagytok most annyira jóban, attól még mindig együtt vagytok, és mindent meg kellene tennetek, hogy minden újra a régi legyen. Na, ennyit arról, hogy ki mennyit tud a kapcsolatokról. Mert te igazán rosszul csinálod barátom- mondtam, majd ott hagytam a testvéremet. Nem is értem, hogy tehettem meg. Mindent így a fejéhez vágni? Normális vagyok én? És mégsem éreztem magam különösebben rosszul. Csak arra tudok gondolni, hogy mindketten jó tanácsokat adtunk egymásnak. Hiszen amit ő mondott az se piskóta. Meg kell tanulnom simán, flegmán viselkedni Nick jelenlétében. Ő csak egy átlagos fiú. Vetted Clare?
Sophiékkal még egy kicsit ültünk a kávézóba, beszélgettünk, és teljesen jó kedvem lett. Ilyen kicsattanóan boldognak már régen éreztem magam. Lehet, hogy csak ennyi kellett. Kimondani, ami nyomja a szívemet. Angie a veszekedés után, se puszi, se pá, azonnal távozott a helyszínről. Ez egy kicsit aggasztott. Remélem, hamar megbékél majd. Utálok rosszba lenni vele. Tényleg. De ez a kitörésem tényleg jogos volt, és ha ezért ő most bevágja a durcást, azért ő lesz a hibás. Boldogságom másik oka, pedig ezt a problémát is megoldja. Éreztem valamit Angie felől. Valami jót. Talán a megbékélést. Legalábbis nagyon remélem.
Sophieval eldöntöttük, hogy megünnepeljük hosszú hetek óta újra feltört boldogságomat, és elmentünk moziba. Az egyetlen kis apró moszat még, ami bennem kavargott, a kétely, hogy meddig tart még ez az állapot. Hihetetlenül jó érzés volt, és nem akartam, hogy bármikor is elmúljon. Nem akartam megint arra ébredni, hogy valami belül szúr, és egész nap nem akar elmúlni. Ezt Sophienak is előadtam, aki csak annyit mondott rá, hogy ne rágódj most ezen, majd bement Ciprus szigetének egyetlen mozijába, és vett a Nász-ajánlat című filmre két jegyet.
- Eszméletlen jó volt, So. Főleg az a rész, amikor leesett a motorcsónakról. Be a vízbe. És nem tudott úszni. Az kész horror volt hallod, életembe nem nevettem még ennyit- hadartam ordítva, amikor a film végén a wc-hez rohantunk.
- Örülök, hogy végre ilyen nagy az életkedved- mondta miután kijött a budi fülkéből, és a háromgombos nadrágjának a gombjait baszkurálta.
- Igen, én is. Ez a film oltári volt.
- Tényleg jó film.
- Mi a baj, So?
- Á, semmi. Csak olyan szar, hogy Vicnek ennyit kell dolgoznia. Hiányzik. Tényleg.
- Hát, majd többet járunk fel hozzá. Vagy valami. És amúgy egy hónap van a nyárig. Akkor biztos nem kellesz dolgoznia igaz?
- Elvileg, de. De azt mondta, hogy semmiképp nem fog, mert a nyár csak is az enyém- mosolygott.
- Elképesztő mákod van vele, ugye tudod?
- Ahj, igen. Tudom. Olyan édi- nem akartam tovább folytatni a Victorról szóló beszélgetésünket, mert féltem, hogy visszaszáll belém az az elviselhetetlen kín.
- Menjünk haza. Nálunk alszol?
- Hát, éppenséggel nálatok aludhatok. Úgy sincs itthon anya most, csak holnap délután jön.
- Tökély. Oké. Már olyan rég történt meg ez a cselekedet úgyis. Itt az ideje.
- Hehe, igen. Nem voltál jó passzban.
- Igen, de most már tudom, hogy egy fiú miatt nem ronthatom el ezeket a szép napokat. Amiket sokkal csodásabban is ki lehetne használni. Legalábbis próbálok így gondolkozni.
- Ez a beszéd, Clarei. Mindjárt itt a szünet, és én is többet leszek Vickel.
- Látod, na, gyere optimista barátnőm, menjünk haza- majd karon fogtam, és haza meneteltünk.
- Popcornt még?
- Jöhet.
Befészkeltük magunkat a laptop elé. Szorongatni való párna az ölbe, zsepik kéznél, innivaló, kaja kéznél, és pereg a film. Kicsit furcsa, hogy egy nap ennyi mozizás, de ez járt nekünk. És ez teljesen más volt. Egy ízig, vérig romantikus. A szerelmünk lapjai.
- Úristen So, hogy lehet ez a pasi ilyen? Hogy egy életen át szereti. És még ilyenkor is ennyit megtesz. Ááá, ilyen nem is létezik- szűrtem a könnyeimen keresztül, a vetítés végén- De nekem is kell egy ilyen- újabb könnyáradt volt kitörőben.
- Ez gyönyörű- szipogta ő is.
- Hallod, ez nagyon meghatott- nevettem fel, hülye megjegyzésemen, de ez így volt.
- Aha. Hány óra?
- Ööö, 1 óra múlt- nyúltam a telefonomért.
- Csak?
- Ja.
- Mit csináljunk?
- Nem tudom. Nem vagy éhes?
- De.
- Menjünk le enni.
- Jó.
Letipegtünk a lépcsőn, óvatosan bemerészkedtünk a konyhába, nehogy felkeltsünk valakit.
- Mit kérsz?- suttogtam.
- Nyuszigolyót.
- Az elfogyott.
- Vigyázz csak egy kicsit, körülnézek- mondta, majd nekem jött és beletaposott a lábamba.
- Ááá, So. Itt vagyok.
- Ja, bocs. Sötét van.
- Közlöm veled, hogy még mindig a lábamon állsz- mondtam nyugodtan pár pillanat múlva.
- Ja, bocsi- kacarászott- Vigyázz kicsit- majd arrébb lökött és kotorászni kezdett a felső polcon.
Bumm…
- Mi a fasz volt ez?- suttogtam ordítva.
- Szerintem a liszt- mindketten már csak röhögtünk, gyorsan felkaptam egy chipset meg egy nestlé-t, és felszaladtunk a lépcsőn. Közben kacagtunk mindketten. Hogy létezhet két ekkora idióta? Minket be kéne tiltani. Ezek a pillanatok azok, amik örökké megmaradnak a lelkemben.
Fent felzabáltuk a chipset, néztünk egy kis napiszart, majd befeküdtünk az ágyba, és még órák hosszat beszélgettünk. Mindenféléről. Ez a jó, hogy nem létezik olyan téma, amit ne tudnánk megvitatni egymással. Ez nagyon fontos, ám.
Másnap reggel Sophie nyüszítésére keltem.
- Mi bajod van, te állat?- motyogtam, majd nyújtóztam egyet.
Az óriási ablakon beszűrődtek a narancssárgán ízzó napsugarak, és színekbe borították az egész szobát. Nem csoda, hogy felkeltem. Sose tudok napfényben aludni. Ráadásul a Sophieból kitörő hangok is némiképp segítettek a fénynek.
- Clare. Holnap suli- sírta, mintha, valami újat mondott volna.
- Tudom drága, és?
- És lesz magyar.
- Lesz bizony.
- És nincs kész a házidogám.
- Bazdmeg!- ültem fel hírtelen- Totál kiment a fejemből.
- Juj de jó, neked sincs? Szupcsi.
- Marha szupcsi. Elize van msn-en?
- Nincs, már néztem.
- Ááá. Más meg nem írja le szerintem.
- Ha le is írja, ma éjfélig tuti nincs kész vele.
- Hogy lehettem ilyen hülye? Ezen múlik az év vége négyesem.
- Nekem meg hármasom.
- Miről is kell írni?
- Az egész évi anyagból egy összefoglalót.
- Aaaa.
Így hát a nagy csajos este így végződött. Sophie hazament írni, én meg itthon maradtam írni. Kapartam lefele mindent, amit találtam, ami eszembe jutott, kerestem képeket a témához kapcsolódóan. És már este nyolc óra. Ma még nem ettem, nem ittam, még a mellékhelyiségbe sem fáradtam ki.
Rezeg. Valami rezeg. Egy mobil.
- Halló!- szóltam bele kómásan. A hirtelen érkezett sok tanulmánytól a fejem szét akart pukkanni. Ideje lenne tartani egy kis szünetet.
- Hájcsi. Hogy haladsz?
- Hát, már nem sok kell. Írok még vagy két oldalt azt cső.
- Komolyan? Én még összesen ötöt írtam eddig. Mondjuk leugrottam a Plaza-ba a Benettonba, mert Delani azt mondta, hogy kiárusítás van, de siettem nagyon.
- Ahj, So, ezt nem hiszem el.
- Mi van? Ez volt az utolsó nap. Most jobb lett volna, ha holnap megveszem kétszer annyiért? De hoztam neked is pár cuccot, ne félj!- azonnal mosolyra húzódott a szám. Az én shoppingmániás barátnőm. Bár én sem vagyok külömb, csak érzem, hogy hol a határ.
- Na, figyelj, gyere msn-re és átküldök pár oldalt. Csak írd majd át szinonimákkal egy kicsit, hogy Baldey faszomnak ne tűnjön fel- Baldey faszom a magyar tanárunk. Szép kis beceneve van.
- Oh, köszcsi. Hát igen, valamit valamiért.
- Haha, jó vicc. Nincs ez mindenkivel így.
- Hát igen, vannak szegényebb, rusnyább, boldogtalanabb életűek, akik csak adnak, és adnak, és adnak, és semmit nem kapnak. Szerencse, hogy nekem itt vagy te.
- Köszönjük Sophia. Látom nagyon jó kedved lett.
- Hát tudod, a vásárlás mindig feldob.
- Ja. Jó neked. Na, gyorsan lekaparok még két oldalt, mert nem akarok még egész este is ezzel foglalkozni.
- Okéka. Hájcsi. Akkor msn.
- Ok- mondtam majd letettem. Kiveszi belőlem ez a sok tanulás az összes életkedvet. Csak arra tudtam már gondolni, hogy hol van egész nap Angie, hol van egész nap anya, és, hogy Sophie milyen ruhákat vett nekem.
Gyorsan leírtam még két oldalt. Fél óra alatt kész is lettem, majd elküldtem párat Sophienak. Aztán gondoltam elmegyek valamerre. Undorító dolog egész nap a szobában kuksolni. A hasamban mintha a harmadik világháború tört volna ki, olyan hangosan korgott. Elszaladtam a vécére, összeszedtem magam valamelyest, majd kiléptem a vakító naplementébe. A tenger mindegy egyes alkalommal lenyűgözött. Minden nap ugyanezt láttam, de mégis minden egyes alaklommal meglepődtem, hogy, hogy lehet ennyire csodás.
Szaladtam a kellemes homokban, időközben már a papucsomat is a kezembe találtam, majd hirtelen megálltam, szembefordultam a tengerrel, és, mint a Titanicban széttártam karjaim, és élveztem, ahogy fújja a hajam a szél, hogy a lábamat fúrhatom a meleg homokba… Egyszerűen semmi más nem volt, csak én és a természet. Egy ilyen nap után mindig ezt csinálom. Csodás érzés.
Lefeküdtem a homokba, és bámultam a csillagokat. Már egy jó ideje ott heverésztem, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy alak áll mögöttem. Azonnal felültem és szembefordultam vele.
- Ciprus Clare- mondta a kellemes hangú fiatalember. Ismerős volt, de nem tudtam ki az. Valószínűleg a suliból valaki.
- Ciprus.
- Tudod, hogy ki vagyok?
- Persze - mondtam eltökélten.
- Ki?
- Fogalmam sincs- rogytam össze. Erre ő csak nevetett, majd tisztelettudóan bemutatkozott.
- Steven Siggers. Te semmit sem változtál- mondta, és kezet nyújtott. Itt megpattant bennem egy ér, majd felnéztem az arcára. A jól ismert féloldalas mosoly, a jól ismert, gyönyörű barna szemek. Kitört belőlem a röhögés. Felnyúltam a kezéért, és lerántottam magam mellé.
- Hát te vagy az, akit 3 évesen lepisiltem- hahotáztam.
- Hát igen. Én vagyok az. És arra nem emlékszel, hogy általánosba 2 évig jártunk?
- Ja, másodikban meg harmadikban. Te voltál az első szerelmem, ugye tudsz róla- böktem oldalba. Hirtelen még jobb kedvem lett attól, hogy újra látom régi barátomat.
- Igen, és büszke vagyok rá. Jó csaj lett belőled Clare - Belőled is jó pasi lett. Megcsókolhatlak? De csak mosolyogtam.
- És visszaköltöztetek délre, vagy, hogy, hogy te itt?
- Hát, tudod azért mentünk el, mert apa kapott egy állást fenn északon. Bazi jó állás volt az, hallod. Hárman megéltünk belőle. Anya nem is dolgozott, én a legjobb sulikban tanultam. És apa most autóbalesetet szenvedett.
- Meghalt?- hüledeztem.
- Meg.
- Annyira sajnálom- mondtam, majd megsimogattam a hátát.
- Semmi vész. Jól kezelem az ilyen helyzeteket. És most anya visszajött ide a Napsugárba dolgozni, ahol előtte is tette. Szerencsénk van, hogy visszavették. És most én is segítek itt neki néha, néha. A teraszra jöttem ki elszívni egy cigit, mikor megláttalak. Kifejteni nem tudom neked milyen érzés volt. Tulajdonképpen mit is műveltél itt lent?
- Hát, csak kiszellőztettem a fejem. Tudod Sophieval, tudod ki ő? Emlékszel rá?
- Rémlik valami, de nem.
- Barátnőm. Szóval ma este nálunk aludt…
- Még mindig ismeritek egymást? Hihetetlen, hogy itt a szigeten tényleg minden barátság örökéletű tud maradni. Ez csodás. Látod, ez is csak a sors miatt van, hogy én is visszajöttem. Ahj, bocsi csak olyan régen láttalak és szófosásom van. Mondjad nyugodtan tovább.
- Nem baj Steve, jó hallgatni, ahogy beszélsz. Rég láttalak. Hiányoztál nagyon.
- Ahj Clarei, el sem tudod képzelni hányszor álmodtam rólad. Hogy milyen ember lett belőled, hogy, hogy nézhetsz most ki. Azon gondolkodom, hogy amikor én elköltöztem harmadikban, akkor mi még mindig együtt voltunk. És egyikünk sem mondta ki, hogy vége. Elméletileg mi még mindig járunk Clare.
- Jaj, te hülye. Az 8 éve volt.
- Látod, ilyen hosszú a mi szerelmünk.
- Gyönyörű szerelem, beszéd, és találka nélkül- nevetett egy jót a megjegyzésemen, majd közölte, hogy neki most vissza kell mennie.
- Steve. Ma még ma nem ettem. Meg tennéd, hogy kiszolgálsz?
- Természetesen hölgyem- mondta, majd egyik kezét a hátára helyezte, másikat pedig felém nyújtotta.
- Köszönöm- kezemet a kezébe temettem, majd kecsesen felálltam.
- Kérem. És mit parancsol ma reggelire?
- Egy palacsinta igazán jól esne.
- Palacsinta? Reggelire? Már megbocsásson, de nincs ön kissé elkényeztetve?
- De, fölöttébb kérem.
- Akkor természetesen megkapja- mosolygott majd karon fogott és bevezetett a Café-ba. A Napsugár tele volt emberekkel. Egy szabad hely nem volt, és épp ez tette varázslatossá. Ide soha nem jöhetsz be úgy, hogy le is tudj ülni.
- Sajnálatos módon nem tudok helyt szolgáltatni önnek.
- Oh, ez valóban sajnálatos.
- Ne szomorkodjék, kérem, csak jöjjön velem- mulatságos volt. De nagyon élveztem, és eszemben nem volt elrontani a játékot. Azt akartam, hogy örökké tartson a pillanat.
- Ahogy parancsolja- mondtam, és követtem őt karjánál fogva, be a konyhára. Ott aztán olyan sürgés-forgás volt. Mindenki kiabált a másiknak „egy parmezáni csirkét csinálja valaki?” „Fred gyorsan egy szószt” és a többi… Sercegés, kaparászás, mindenféle zaj és lárma. És Steve csak húzott és húzott, át az egész mindenségen, át egy csapóajtón, át még egy csapóajtón, egy olyan helyiségbe, amit nagyon jól ismertem. Minden tiszta por és pókháló. Senki nem járt itt nyolc éve. Minden úgy, ahogy mi itt hagytuk.
- Emlékszik erre, hölgyem?
- A hajdan évekre, amikor még nem voltak problémák, csak Ön, és Én, és a mi saját kis világunk? Hogyne emlékeznék.
- Nem akarok illetlen lenni, de ez a szavalata mélységesen megérintett. Kérem, foglaljon helyet- kihúzta a szürke szoba közepén álló poros kis asztalkának a bal oldali székét, és mutatta, hogy üljek le. Nem zavart se a sok pókháló, sem a tömérdek mennyiségű por. Felszínre törtek az emlékek, és nem hagytak teret a többi gondolatomnak. Leültem, megtörölgettem magam előtt az asztalt, majd szempilláimat rebegtetve Stevere néztem.
- Három pillanatot kell várnia hölgyem, és már itt is vagyok a palacsintáival. Milyet parancsol?
- Csokoládét, az olyan vad, és lágy egyben- egy hosszú pillanatig a szemeimbe meredt.
- Kérem- mondta végül, majd eltűnt.
Túl sok volt ez nekem egyszerre. Nem tudtam megemészteni, nem hittem el, nem fogtam fel… Ilyen jó nem történhet velem. Ez nem én vagyok. Valami másik lánynak a világába csöppenhettem hirtelen.
Steve… Steve… Tökéletes. Gyönyörű barna szemek, dús gesztenyeszínű hajzat, pólón keresztül is látszó eszményi felsőtest. Igazi szívtipró lett belőled Steve. Szó szerint tiprod a szívem.
Körülnéztem a szobában. Sosem gondoltam volna, hogy az életben még járok majd itt. Ráadásul vele, akivel egész kiskoromat megosztottam.
Jézusom. Itt a láda. A mi másodikos szerelmünk ládája. Itt hever, azóta, beporosodva, és megcsonkulva, és arra vár, hogy valaki megtisztogassa, megtörölgesse…
- Már itt is vagyok, kedveském. Az oltárian finom vad, és egyben…
- Steve. Emlékszel még erre- mondtam neki megszakítva a játékot, a ládánk mellett guggolva. Lerakta a tálcát az asztalra, amitől azonnal felszaladtak rá a kis porszemek, és odajött mellém.
- Persze. Az összes titkunk, ott van bent. Nálad van a kulcs?- Jesszus. Nálam kéne lennie? Emlékszem, hogy annak idején egyikünk megtartotta. Én lettem volna az? Mit fog szólni. Hogy, „ így vigyáztál szerelmünk zálogára?” Nem az túl nyálas hozzá. „Oké, kurva jó, akkor sosem látjuk újra a tárgyakat.” Nem, még ez is. „ Jaj, de jó. Ha nálam lett volna, akkor is a tenger fenekén végzi. Tök mindegy.” Igen, ez a legjobb- Nyugi Clare, nálam van - Bumm. Közlöm ez a kő volt, ami a szívemről érkezett.
- Uh, már megijedtem.
- Hát azt láttam az arcodon. A szobámban van. Miután megetted feljössz velem érte?- a hasam olyat korgott, hogy már szinte fájt- Tudod mit, egyed. Utána megbeszéljük- nevetett.
- Egyetértek- mondtam gyorsan, majd odaültem az asztalhoz, és két perc alatt benyomtam mind a négy palacsintát. Nem zavartattam magam különösebben Steve előtt, hiszen ha úgy nézzük születésem óta ismerem.
- Hát tudod, amikor kint mondtad, hogy ma még nem ettél, nem hittem el. Ezek után már nem kételkedem különösebben.
- Nem hazudtam.
- Ennek örülök- felettébb jó kedve volt- Esetleg még egy tucatot?
- Kösz, nem. Inkább majd otthon felfalom a konyhát- ez a pár palacsinta csak egy hajszálka volt az én gyomromnak. De nem akartam tényleg ilyen zabagépnek tűnni.
- Na, szóval. Azt mondtam ugyebár, csak a hasad közbe szólt, hogy mára már végeztem, és nem szeretnél feljönni a szobámba a kulcsért?
- Hát Steve, elég késő van. Tudod, hogy most már itt laksz, minden nap lesz időnk. Most inkább lassan mennék én haza. Holnap amúgy is suli. Te jársz még itt egy hónapot, vagy majd csak jövő évtől?
- Á, engem már lezártak a másik sulimban. Jövőre járok majd ide csak. Clare, örülök, hogy újra látlak.
Bár azt mondtam, hogy késő van, de ezen a mi szent helyünkön mi még órákig beszélgettünk, és megismertem ugyanazt, a teljesen más embert.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
